motorsport

Sokan talán nem tartják fontosnak azt, hogy egy sporteseményt minél több fotós, minél több képpel örökítsen meg. Én ezt mindig is másképp gondoltam, mert ennek köszönhetően születtek legendás képek, amik örökre fennmaradnak az utókornak. Az egyik legjobb szakember ebben a szakmában nem más, mint Jamey Price, aki karrierje során már több mint 10 díjat vehetett át, és a GQ magazin is beválasztotta a világ legjobb 10 fotósa közé. Jelen pillanatban olyan partnerekkel dolgozik, mint a Ducati, az Audi, Lamborghini, Aston Martin vagy a Red Bull. De vágjunk is bele, ismerjük meg kicsit jobban a melóst a pálya szélén…

Kezdjük is a legelején. Mikor találtál rá a fotózásra, és mi vonzott benne?

Egyszerűen csak bumm, megtörtént. Nem volt lassú folyamat. Sosem vonzott igazán, a fotózás világa, sem a középiskolában, se a főiskolán. A 21.-ik szülinapomra viszont kaptam egy fényképezőgépet a szüleimtől. Biztos azt gondolták h jó móka lesz vagy ilyesmi. Aztán a főiskolán sokat úsztam, olyannyira, hogy csapattag lettem. Aztán már elhordtam a kamerámat a csapat meetingekre, meg az uszodába is. Itt kezdtem el fotókat készíteni a csapattársaimmal, tehát nem csak versenyző, hanem fotós is lettem. Emellett pedig még zsoké is voltam, 50 versenyen indultam, és 11-et meg is nyertem. Természetesen a lovas eseményekre is elhordtam a gépet, és ott is fotóztam mindent, a lovaktól, a versenytársakon át, egészen a pályáig. Tehát gyakorlatilag így kezdtem el a fotóspályát, hogy minden hova bekontárkodtam, próbálkoztam, és hibáztam, ebből rengeteget tanultam. És egyszer eljutottam arra a pontra, hogy az emberek már pénzt is akartak nekem adni, ha fotózok nekik. A fordulópont ott jött el, amikor már ezzel többet kerestem, mint a zsoké élettel. Ez után egyre jobban elkezdtem arra figyelni, hogy milyen képeket is készítek. Miután lediplomáztam, egy kis kentuckyi újságnál lettem fotós. Nagyon élveztem, hogy végre igazi fotósként mehetek a világba, és ott tanulhatok. És egyre jobban kezdtem látni magam, ebben a szerepkörben, csak nem tudtam, hogy jussak be az igazán különleges helyekre. Nem sokkal utána, Angliába mentem 6 hónapra, itt kerültem először kapcsolatba, a versenypályákkal. Reggelente a szabadidőmben kijártam a környékbeli pályákhoz, és csak kattogtam.

Ez azért nem semmi váltás. Mikor kezdtél csak kizárólag motorsportos témában képeket készíteni?

Akkor, amikor Angliában már régóta kijártam a versenypályákra, de azért ez csak kis tulajdonképpen jelentéktelen munka volt. Ugyanebben az időszakban kezdtem el fűnyírós versenyeket is fotózni. Ami még most, a mai napig is, az egyik legizgalmasabb dolog, amit csináltam. Hihetetlen, hogy ez egy nemzeti verseny, és ennyire komolyan veszik. Nem hittem a szememnek. Ez volt az első igazi munkám motorsportos fotósként, annyira megtetszett, hogy rávettem a szerkesztőmet, hadd csináljak erről képeket ő pedig rábólintott. De eközben rájöttem, hogy ebből így nem tudok megélni. Sokkal komolyabban vettem az egészet, még jobban odafigyeltem a részletekre. És hogy őszinte legyek, kezdtem kicsit ráunni azért a fűnyíróversenyekre is. Éreztem, hogy nekem valami olyan munkára van szükségem, amit szeretek csinálni minden egyes nap. Biztos ismered az érzést, amikor úgy érzed nincs miért felkelned… Szerintem annál rosszabb érzés nincs. Ezért döntöttem úgy, hogy elmegyek Monzába, egy Forma 1-es futamra. Nagyon vicces hétvége volt, nem tudtam olaszul, és úgy kattintgattam a géppel, mintha az életem múlna rajta. Rengeteg képet csináltam. Amikor visszatértem Angliába, egyből elkezdtem küldözgetni a képeket, mindenféle blognak, marketing szakembernek. Így utólag visszanézve, baromi rossz képek voltak. De meghozták az eredményt, egy blog visszaírt, hogy érdeklik őket a képek, de csak akkor ha egy beszámolót is írok hozzá. Végül arról írtam, hogy hogy lehet legjobban kihasználni az időt, ha már kinn vagyunk egy versenyhétvégén. És hogy milyen nehéz különleges képeket készíteni, mert ma már mindenkinek van legalább egy DSLR készüléke. De akkor is, nagyrészük nem találja meg a különlegességet. Na ami a lényeg, hogy ez a cikk egyszerűen felrobbant, és elkezdett nevet építeni nekem.

Nagyon sok fotósnak volt már, éles helyzete. Neked is volt már valami veszélyes vagy akár félelmetes élményed a pálya szélén?

Nem igazán volt még ilyen helyzetem. Legutóbb amikor problémám volt, az a LeMans-i 24 óráson történt. Egy kanyarnál ültem, épp úgy, hogy csak a szemem sarkából láttam, hogy mi is történik a pályán. Éppen kattogtattam, amikor egyszer egy súrlódó, csikorgó hangot hallottam. Odanézek és egy Corvette jön, egyenesen felém. Ekkor azért kicsit ’’összecsináltam’’ magam. És tulajdonképpen gyorsan el is hajítottam mindent, és elfutottam. Az autó végül csak neki csapódott a falnak, de nem volt annyira komoly, tovább tudott menni. A pályamunkások meg ott röhögtek rajtam, hogy hogy elfutottam. Nem ez életem élménye.

Hogy látod magad 10 év múlva?

Szeretem, amit csinálok, és teljesen elégedett vagyok vele. Nem fogok váltani az biztos. A legfontosabb célom az azt hiszem, hogy végre megtanuljak, nemet is mondani. Bármennyire is szeretném, hogy mindent elvállalhassak, de ez nem így működik. Van amikor már annyira elfoglalt az ember, hogy más nem is érdekli, én nem szeretnék idejutni. Időt kell hagynom magamnak másra is…