December 29-én reggel nagyon hidegben, de rettentően vidáman hagytuk el Magyarországot. Én különösen jókedvű voltam, mert a lakóbuszunkban gyakorlatilag bepótoltam az összes alváshiányomat, amit az elmúlt időszakban összeszedtem. Nizzába megérkezni kipihenten nagy ajándék, Monacóban még a gépátvétel is egy fantasztikus élmény.

 

Sok éve dolgozik együtt a társaságunk, a médiacsapattól a szervizgépezetig, így a gépátvétel izgalommentesen zajlott. Az egyetlen meglepetést a szervezők okozták azzal, hogy a gépátvétel helyéről egy Menton nevű városkából a Parc Fermébe vezető útra nem egy klasszikus itinert készítettek, hanem egy Power Pointos prezentációba illesztett – utcarészleteket ábrázoló,  apró fotókat tartalmazó –  „valami” segítségével kellett eljutnunk a kijelölt célpontig. Volt izgalom bőven, nagy volt a tét, nehezen magyaráztam volna meg, hogy eltévedtem Menton és Monaco között.

A rajtceremónia


A gépátvétel olajozottan, simán lezajlott mindenkinek jutott ideje vacsorázni, beszélgetni, pakolni vagy éppen aludni. Nekem pl. arra is, hogy egy szomszédos nagy üzletben vegyek egy klassz kis svájci kést is, ami már régen hiányzott a kellékeim közül.

Január 31.-én reggel 11-kor voltunk hivatalosak a rajtceremóniára, tényleg fantasztikus helyen fantasztikus környezetben rajtolt a versenyünk. Hónapokat készültünk erre az eseményre az egész csapat sok időt, munkát, energiát áldozott fel azért, hogy itt lehessünk.

Kiverekedtük magunkat az alagutakon keresztül Monacóból, vidáman ereszkedtünk délnek a behajózás felé. Vidámságunk az első csattanásig tartott, a másodiknál már inkább voltunk aggódóak, mint gondtalanok. Azt lehetett vélelmezni, hogy a hajtáslánc valamely eleme adja a hangokat, de hogy melyik? Szerencsére utolértük a szervizkamionunkat, gyors diagnózis után féltengelyt cseréltünk. Hamar kiderült, hogy hiába, mert a csattogás nem maradt abba – de legalább kiderült –, hogy „csak” a váltónk ment tönkre. Tényleg nagyon sorsszerű, hogy felkészülhetünk mi tökéletesen, dolgozhatunk lelkiismeretesen, de ha a gép ott akarja hagyni szó szerint a fogát Monte-Carlóban, akkor ott hagyja… Mondjuk megértem, a helyében lehet, hogy én is Monacót választanám a sivatag helyett.

Gyors helyzetelemzés után az a döntés született, hogy a csapatnak valójában nincs is szüksége a 6. fokozatra az első szelektív szakaszon Afrikában, ugyanis az egy gyors, kanyargós, rafinált pálya lesz, amelyen talán az autó végsebessége kevésbé számít és utána az éjszakai szervizben orvosolni lehet a problémát.

Fotó: Alessio Corradini

Sok-sok éve nem töltöttem szilvesztert másokkal, mint a csapattagokkal. Clermont Ferrand, Barcelona, Lisszabon, Buenos Aires, Mar Del Plata meg még a Jóisten tudja, hol énekeltünk Himnuszt összekapaszkodva a világ egy távoli pontján messze Magyarországtól. Most egy hajó volt a helyszín a Földközi tengeren – és azt kell mondjam – ezt volt az egyik legklasszabb az az elmúlt években. Úgy tapasztaltam, hogy a külföldiek számára az új esztendő érkezése nem jelent egyet a nemzeti Himnusz eléneklésével. Most is egy komplett komp utasai hallgatták meglepetten, ahogy néhány tucatnyi magyar énekel valamit. Nem tudhatták, mit éneklünk, de azt érezhették, hogy nekünk fontos, amit hallanak. Nagyjából csöndben tették…

Fotó: Alessio Corradini


Január 1. Még egy nap van hátra a hajóútból, ami eligazításokkal  készülődéssel telik. Nagyon várom a holnapot, nagyon érdekes fordulatot hozott az élet. A holnapi szakasz 34. kilométere az hely, ahol 2014-ben hatalmasat estünk… Most 4 felkiáltó jellel jelölték az itinerben, amit akkor eggyel sem. Nem bírtam ki és odamentem a Dakar-győztes René Medge-hez aki a pályát akkor is kijelölte, és most is. Nem tettem neki szemrehányást csak megmutattam a telefonomban lévő fényképet az akkori itiner képével és mellétettem a mait. Nem mondott semmit, csak összenéztünk.

Január 2., hétfő

Nadorban simán partra szálltunk hétfő hajnalban, bár a szokásos királyi reggeli kicsit visszafogottabb volt, mint régebben. A közúti szakaszon nagyon komoly változás állt be, ugyanis az elmúlt évhez képest a marokkói nép csodát tett azzal a területtel. Gazdagabbak nem lettek, nagy részük valószínűleg hozzánk képest nyomorog, de egy év alatt azon a területen rendet tettek, eltüntették a nylon-zacskó erdőket, az utcák tiszták és rendezettek lettek. Példát lehet venni róluk…

Az első gyorsasági szakaszon fura volt szembe nézni azzal a hellyel ahol 2 éve csúnyán összetörtük magunkat, ami idén a 34. kilométernél volt. Nem nagyon voltam kíváncsi rá, ezért csak odaköszöntem neki „hogy szia gödör” /van róla hangfelvétel/. Egyike volt annak a sok száz gödörnek, amit aznap láttunk, de 2014-ben alaposan felforgatta az életemet. A szakaszt tényleg elóvatoskodtuk, aminek az egyik oka a Franciaországban maradt 6. sebességi fokozatunk, azaz a gyengélkedő sebességváltónk volt, de kár lenne csak rá fogni a visszafogottságunkat. A köves eltévedős szakaszon biztosra akartunk menni, célba akartunk érni.

"Balázs-árok"

Január 3., kedd

Éjszaka a szervizcsapat váltót cserélt a kocsiban, így a napnak bizakodva vágtunk neki. Egy navigációs szempontból nehéz, dobálós, tipikus marokkói szakasz várt ránk, kellő tisztelettel fogtunk neki. A merzugai dűnesoron szinte átugrottunk, majd a szakasz tempós, köves részéhez érkeztünk, ahol   pontosan precízen autóztunk. Kb. 140 km-nél bekövetkezett minden navigátor rémálma: amikor nagyjából mindenki szembe jött. Ez az álmos könyvek szerint nem jelent jót. Viszonylag gyorsan kapcsoltunk, elindultunk visszafelé mögöttünk a mezőny jelentős részével. Szerencsére Balázs észrevett egy autót a helyes nyomon és mi átvágtunk abba az irányba, míg a mögöttünk jövők  visszamentek még néhány kilométert az eredeti nyomig.

A szakaszt további részét beosztós üzemmódban de tempósan teljesítettük, az eredménnyel viszont nem vagyunk elégedettek. Valahogy nem találtunk ennek a szakasznak a ritmusát, ugyan nem tévesztettünk de még sem adta ki valamiért az eredmény

Január 4., szerda

Ma egy köves szakasz után kb. 30 kilométernyi dűne várt ránk, meg az első ásás is, amit persze kihagyhattunk volna. Körülbelül 5 km után már csak 500 méter volt hátra egy könnyebb szakaszig, amikor elfogyott az autó lendülete és fennakadtunk egy dűne tetején, négy kerékkel a levegőben billegtünk a púpon.  Szerencsére csak 11 percig ástunk, de ez drága 11 percnek bizonyult, mert ebben a mezőnyben ez tényleg pazarlás.

Amikor visszatértünk a nyomba, egy orosz versenyző által terelt gyári BMW mögé kerültünk és autóztunk a porában kb. 300 km-t.  Gyorsabbak voltunk nála, de a porban nem tudtunk hozzá elég közel kerülni ahhoz, hogy a Sentinelt megnyomva jelezhessük neki, hogy engedjen el. Számos alkalommal már előzési távolságban voltunk, de nem tudtuk utolérni, mert a szél nem volt segítségünkre és nem fújta el az általa kavart port. Élvezetes nap volt, de sokkal jobb eredményt is elérhettünk volna. Mondhatnánk hogy nem volt szerencsénk. De mondjuk inkább, hogy egy adott pillanatban nem jó döntést hoztunk és így nem lehetett szerencsénk.