Mit lehet mondani, egy olyan emberről, aki egyetlen hibának köszönhetően, elveszíti mindkét lábát, teljesen megváltozik az élete, és nem zuhan össze, beletörődik és szinte boldogabban éli tovább az életét? Egy hős? Azt kell mondanom, az én szememben mindenképp az. Nem adta fel, folyamatosan új kalandokat keres. És így tudott WTCC futamokat nyerni, azóta is versenyzik a BMW-vel, és idén ismét ott lesz a paralimpián, Rióban. 

 

-Hogyan készülsz Rióra Alex?
- Most heti hat napot edzek, mindig két-három órát. Aztán pihenek, de ez nem jelenti azt, hogy nem kerékpározom, hanem inkább nyugodtabb edzéseket végzek, hogy a mozgás el tudjon raktározódni az izmaimban. Francesco az edzőm, aki mindig szemmel tart. Minden nap beszélünk telefonon, és pontosan tudja, mit csinálok, hiszen az edzéseimet feltöltöm a számítógépre, így látja, mennyire jól vagy rosszul végeztem el a munkát, amit ő kiszabott nekem. Aztán ott van az olasz parakerékpáros csapat, akikkel nagyon sok időt fogok tölteni a paralimpia előtt, edzőtáborunk is lesz majd. Az a tervem, hogy remek formába hozzam magam, szeptemberre pedig a legjobb formámat kell hoznom. Az eredmények bíztatóak: májusban részt vettem egy világkupa-versenyen, ahol két aranyat nyertem az országúti versenyben és váltóban, az időfutamban pedig második lettem.


- Mire fókuszálsz a felkészülés során?
- Mindenre, hiszen bár érzem, hogy sikerül elérnem ugyanazt a kondíciót, mint a múltban, már kevésbé vagyok hajlékony. Nagy figyelmet kell fordítanom az apró részletekre. Másfelől, sokkal tapasztaltabb vagyok, mint régen, így ha rossz napon vagyok túl, hogy nem teljesítettem 100%-on, tudom, hogy némi pihenés után ugyanazon a szinten leszek majd. Az a legfontosabb, hogy élvezzem, amit csinálok. Ha csak arra fókuszálsz, hogy a lehető legjobb eredményt érd el, akkor nagyon nehéz jól teljesíteni. Persze Rio a cél, de nem sietek, hiszen boldog vagyok azzal, amit csinálok nap, mint nap: edzés, vigyázok a felszerelésemre, odafigyelek a testemre, és amikor leülök vacsorázni, arra is próbálok vigyázni, hogy mit eszek. Összességében elmondható, hogy jobb sportoló vagyok, mint régen: rengeteg versenyen vagyok túl, már nem vagyok újonc, ismerem az ellenfeleimet, hogy kit kell tisztelni a legjobban, és hogy hogyan győzzem le őket.

- Te még mindig szeretnél azért autóban is versenyezni?
- Persze. Ahhoz még túl optimista vagyok, hogy úgy érezzem a karrieremnek ezen a téren vége. Sok barátom van Münchenben, és a BMW még mindig remek versenyautókat készít. Nagyon szeretnék még LeMans-ban elindulni. De nem csak egyszer. Egyszer egy LMP1-es autóval, utána pedig GT3-al. A GT3-as autókkal versenyezni mindig óriási móka.

- Melyik a kedvenc motorsport időszakod?
- Azt kell mondanom, hogy az 1970-es években nagyon szívesen versenyeztem volna, de valószínűleg, azt nem élem túl. A karakteremet ismerve, hamar megöltem volna magam.

- Ki volt a példaképed?
- Ayrton Senna. Annyira könnyeden és szépen versenyzett. És mindig mindenkinél hamarabb megtalálta a határait.

- Mi a véleményed a ma Forma1-ről?
- Nagyon örülök, hogy nem veszek részt benne. Az emberek, akik a szabályokat hozzák, borzalmas munkát végeznek. Nem is értem. Nekem vannak ötleteim…

- A kedvenc BMW-d? 
- Nem mondanám meg, valószínűleg nem is tudnám. Azt elmondhatom, hogy a legkevésbé a C-1-est, a burkolt robogót szerettem.

- Milyen volt Chip Ganassinál versenyezni 96-tól?
Az egyik legnagyobb élmény volt az egész karrieremben, életemben. Az autók 1000 lóerő körüli teljesítményt tudtak, de ennek ellenére, remekül lehetett vezetni. A legjobb dolog volt, amit kívánhattam, na persze nem azért, mert nem voltam sikeres a Forma 1-ben, de persze azért kicsit, ez is közrejátszott.

- Hogy élted meg a baleseted?
Kinyitottam a szemem, és már annak örültem, hogy egyáltalán élek. Utána pedig már csak azt akartam, hogy a lehető legjobb életet tudjam élni a körülményekhez képest. De az újságírók, és tulajdonképpen mindenki, csak arra volt kíváncsi, hogy fogok e még vezetni. Pedig abban az időszakban, még a WC-re se tudtam elmenni egyedül…

- Hogy tudtál visszatérni a versenyzéshez?
A kihívás sosem pszichológiai volt, hanem fizikai. Teljes mértékben tudtam, hogyha találok módot arra, hogy a technikai dolgokat megoldjuk úgy, hogy nincs lábam, akkor semmi kétség, hogy autóba ülök. Bármit megtettem volna ezért, annyira akartam. Újra érezni a motor zúgását. Azt szoktam mondani, hogy aki ezt nem érti, az nem az én problémám…(nevet)

- Mit tartasz életed legnagyobb eredményének?
Nehéz megmondani. Attól függ, hogy nézzük. Nagyobbak az eredményeim a balesetem óta? Azt mondanám, hogy nem. Sokkal nehezebb volt, amikor 15 éves fejjel ott álltam a felnőttek előtt, akik azt mondták nekem, hogy nem vagyok elég jó. Tovább kellett hinnem magamban, és ez mindig sikerült. Azt hiszem, ez a legnagyobb eredményem.

- Mi életed legbüszkébb pillanata?
- Amikor az unokaöcsém, azt mondta az apjának, hogyha felnő, két dolgot szeretne elérni. Az első, hogy F-1-es autókat vezethessen. A másik pedig, hogy szeretné elveszíteni mindkét lábát, hogy olyan lehessen mint Alex bácsi… Ez nagyon megérintett… 

(a www.goodwood.com/festivalofspeed - alapján)